A Szerbiai Református Keresztyén Egyház
ÍRÁSOKBibliakiállítás nyílt március 12-én Óbecsén a könyvtár bemutatótermében. A megnyitót színvonalas kultúrműsor gazdagította, melynek keretében fellépett a helybeli Sveti Georgije vegyeskórus, valamint fiatal szavalók, leánykar, énekesek és zenészek.
Az est házigazdája Kinka Erzsébet a könyvtár igazgatónője volt. A kiállítás anyaga részben helyben fellelhető Bibliákból, másrészt a 2008-ban Nagyváradon, majd Brüsszelben az Európai Unió székházában megrendezett kiállítás anyagából állt össze. Ezzel több mint kétszáz külömböző kötet formájában számtalan nyelven van bemutatva a Könyvek Könyve.
A megnyitón jelen volt Dr Hermann János theológiai professzor – református lelkipásztor, Nemes Csaba református lelkipásztor, Dejan Stanojev pravoszláv püspöki helynök, Mátéffy Béla római katholikus főesperes, Orosz Attila református esperes - lelkipásztor, Hallgató Imre a SZRKE főgondnoka, Ördög Rudolf ádventista lelkész, az óbecsei református hívek csoportja, több közéleti személyiség és nem utolsósorban meglepően sok érdeklődő, olyannyira, hogy a bemutatóterem sokak örömére szűknek bizonyult. A Bibliát a felszólalók a maga szemszögéből felekezeti hovatartozása alapján mutatta be, vagy idézte a számára legkedvesebb szakaszt. Mindenki elismerte, hogy a Biblia nem a megosztás alapja az emberek között, hanem a legtöbb nyelvre lefordított Könyvek Könyve mely minden keresztyént összeköt.
A kiállítást Dr Hermann János nyitotta meg.
A kiállítás megnyitója
Hallgató Imre
A pacséri református egyházközség szervezésében tíz éve működik a keresztény játszóház, melyben az elmúlt évtized alatt összesen kétszáz, 3–5 éves gyerekkel foglalkoztak. Az intézmény a hétvégén ünnepelte jubileumát.
A keresztény szellemben megszervezett foglakozásokról és az elmúlt évek tapasztalatairól Csányi Erzsébet lelkésznőt kérdeztük.
A hálaadó ünnepi istentiszteleten a gyerekek is énekeltek, majd együtt fújták el a tortán a tíz szál gyertyát
*Milyen megfontolásból hozták létre a játszóházat?
– Az volt a célunk, hogy segítséget nyújtsunk a fiatal szülőknek, mivel igény mutatkozott rá a faluban, hogy a legkisebbeknek is biztosítsunk délelőtti felügyeletet. A játszóházban a közösséghez szoktatáson, a kommunikációs készség és a kézügyesség fejlesztésén, valamint a népi játékok, mondókák, népdalok megismertetésén kívül a keresztény értékrend megismertetésére is nagy hangsúlyt fektetünk. A gyerekek mindennapjaivá váltak a bibliai történetek, az asztali imádságok, a keresztény gyermekdalok és az olyan fogalmak, melyekkel megalapozták hitüket. Felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül fogadtuk a kicsiket, és idáig összesen kétszáz gyermek került a Csemete játszóházból az óvodába.
*A vallási nevelés hogyan valósul meg?
– Minden hétfőn egy-egy bibliai történetet ismertetek, azután a heti foglalkozás valamilyen formában ehhez kapcsolódik. Számokról, állatokról, formákról, színekről, az évszakok változásairól, a közvetlen környezetről hallanak az életkori adottságaiknak megfelelően.
*A játszóház első generációjához tartozók ma már tinédzserek. A kisgyerekkori hitmegalapozás befolyásolta-e a gyülekezet életét?
– Reményeink szerint a bibliai üzenet, a szeretet, az elfogadás így mélyebben épül be a lelkükbe, később aktívabbak az egyházi életben, a gyülekezetben, a hitoktatásra is alaptudással érkeznek, sőt nyári táborainkban is részt vesznek. Másrészt azt is tapasztaltuk, hogy a játszóházból kikerülő gyerekek sokkal könnyebben találták fel magukat az óvodai közösségben, mint azok, akik nem jártak hozzánk.
* Biztosítva van-e a folyamatos működés?
– A helyi református egyházközség működteti a játszóházat. Pályázati pénzekből tudjuk fenntartani, és mindig kérdéses, hogy a következő félévben lesz-e elegendő anyagi fedezet a tiszteletdíjakra és a fűtésre. Igyekszünk mindent megtenni, hogy ne szűnjön meg. Remélem, kisgyerekek is lesznek, hiszen ebben az évben 12-en járnak a játszóházba, évekkel ezelőtt viszont húsznál is több gyerek volt. Ez a tendencia az óvodában és az iskolában is tapasztalható.
*Hogyan ünnepeltek?
– Hálaadó istentisztelettel ünnepeltük fennállásunk tizedik évfordulóját. Öt évvel ezelőtt már volt egy hasonló ünnepségünk, amikor a kezdetekre emlékeztünk, most az elmúlt öt évre tekintettünk vissza, megköszöntük a munkát a nevelőknek, Czérna Orsinak, Pintér Gabriellának, Tóth Anikónak és Makai Tímeának. A nagy tortából pedig mindenki kapott, aki velünk ünnepelte az évfordulót.
Reagálás Korhecz Gyula cikkére
Nem szokásom a médiában megjelent cikkekre, jelentésekre reagálnom függetlenül attól, hogy egyezek a szerzőkkel vagy sem.
A cikk írójának közvetlensége, barátságossága, higgadt magatartása és nem utolsósorban toleráns emberiessége észrevételem szerint közösségünkben kivívta maganák azt a megtisztelő megszólítást, hogy legtöbben a faluban Gyula bácsinak ismerik. Ez adott indíttatást a reagálásra.
Észrevételével teljesen egyetértek. Az összevont két szabadkai megemlékezés más tartalmat igényelt és érdemelt.
Negyven évvel ezelőtt a templomszentelésen bizony nem csupán néhány egyházközség volt hivatalos együtt ünnepelni, hanem mindegyik az egyházi vezetőkkel együtt, sőt más keresztyén egyházak is képviseltették magukat. Tudni kell azt is, hogy hosszú idő után a szabadkai volt az első templomszentelési ünnepség az akkori országunkban. A megemlékezésnek is hasonlónak kellett volna lennie. Sajnos nem lett.
Negyven évvel ezelőtt Póth Lajos lelkipásztor – mindenki Lajos bácsija – ezt másképp csinálta. Igen Póth Lajos lekészről tudni kell azt is, hogy több éven keresztül Ágoston püspök egyik legközelebbi munkatársa is volt és állt helyt mellette. Ő is méltóbb megemlékezést érdemelt vola. Lajos bácsi érdeme a templomépítésben a mellette tevékenykedő gondnokokkal és presbiterekkel elévülhetetlen. Foglalkoztatta egyházközségének a történelme is. Nagyon is ismerte azt. Tőle is és nagyanyámtól is tudom, hogy a szabadkai református egyház alapítójának Simony ükapám tekinthető, aki Szabadkára való leköltözése után bátyjával együtt hívta meg Sziladi Áron kiskunhalasi akadémikus – lelkipásztort az első református istentisztelet megtartására és egyik gyermekének megkeresztelésére.
Nemrég részt vettem a szeghegyi pravoszláv templom keresztszentelési ünnepségén. Bizony jóleső volt Irinej püspök úr részéről hallani, hogy az ünnepség keretében külön köszönti és szót is ad a jelenlevő keresztyén testvéreiknek, a római katholikus egyház plébánosának és a református egyház püspökének, hogy elmondják köszöntésüket, hogy együtt örüljenek az ünneplőkkel.
Mi Bácsfeketehegyen ünnepeinket másképpen szervezzük.
Bácsfeketehegy, 2011. 01 16.
Hallgató Imre
Minden vallás hívőjének felfogását, nézetét, állásfoglalását tiszteletben tartom.
1970-ben, Zoltán bátyámmal jelen voltam a szabadkai újonnan fölépített református templom fölszentelési ünnepségén. (Mellékesen megjegyzem, hogy Póth Lajos lelkipásztor urat, személyesen ismertem, Póth Teó, Tamás testvéremnek osztálytársa volt, Póth Péter pedig, Takács András jó barátomnak – barátja.)
Szép, emlékezetes ünnepség volt! Napsütéses!
Ez év október 24-én, vasárnap tartották meg Szabadkán a templom fölavatásának 40 éves évfordulóját. Ezen az eseményen nem voltam ott. A rádión és televízión keresztül hallottam, láttam az ünnepségről a beszámolókat. Ez is egy szép rendezvény volt, de volt ennek egy igen nagy szépséghibája.
A rendezőség TUDTOMMAL nem hívta meg a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspökét, Dr. Csete Szemesi Istvánt, a bácsfeketehegyi lelkészeket, a bácsfeketehegyi presbitérium egyetlenegy tagját sem és nem utolsósorban a bácsfeketehegyi református híveket sem.
Hogy e sajnálatos eset miért történt, arra a rendezőség adhatna magyarázatot. – Úgy érzem az én igazságérzetem van megsértve és ezért vagyok felháborodva. Cikkemet is ezért írom.
Az elmondottakon kívül még megemlítem, hogy a szabadkai ünnepségen a felköszöntésnél (a vendégeknek) nem hallottam említeni a torontálvásárhelyi (debelyacsai) hívőket sem, noha ők a Szerbiai Református Keresztyén Egyház legnépesebb tagjai.
Római katolikus vagyok (a kalocsai Szent István Fiúnevelő Intézet Gimnáziumának tanulója voltam), detagja vagyok a bácsfeketehegyi reformátusgyülekezetnek, feleségem református és népes családunkban is vannak református vallásúak (sógornőm édesapja Dr. Dobos István református lelkész volt).
Szívesen venném, ha a Fecske olvasói hozzászólnának írásomhoz. KORHECZ Gyula
Köztudott, hogy ahol magyarok élnek, ott reformátusok is akadnak köztük, és nagy általánosságban az is igaz, hogy aki a Kárpátmedencében református, az valószínűleg magyar nemzetiségű. Nincs ez másként a Délvidéken sem. Bár a régi Magyarország Délvidékén (melynek legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság nevű tartományához tartozik) legalább tizenegy évszázada él a magyarság, napjainkra lélekszáma már csak 300 ezer fő körül lehet, míg a szerbiai református egyház ma már csak 17 ezer hívőt tart nyilván.
Újszivác romos német temploma
A reformáció a XVI. században viharos gyorsasággal terjedt a magyarság körében Kárpát-medence-szerte, ám az Alföld legdélebbi részén már alig, minthogy a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyar népesség majdnem kétszáz évre szinte teljesen eltűnt erről a vidékről. Bácskában és a Bánságban (Temesközben) a többi itt élő néphez hasonlóan a református magyarság sem őshonos: felmenőik a török utáni újratelepítésekkel érkeztek. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a mai Vajdaság területén – szemben például a szintén a régióba tartozó baranyai Drávaszöggel vagy Szlavóniával – hiába keresnénk.
Bácskossuthfalvi református templom
A Délvidéknek a töröktől való visszafoglalása után rögtön megindult a szervezett betelepítés, és hamarosan a spontán bevándorlás is elkezdődött. Ám a Magyarország északibb tájairól újonnan érkezők között egészen a XVIII. század végéig, II. József türelmi rendeletéig nem lehettek reformátusok, minthogy a bécsi udvar – komoly katonai kockázatot látva bennük – tiltotta a „rebellis” magyar kálvinistáknak a törökkel határos vidéken való letelepülését.
A település névadójánakszobra Bácskossuthfalván
A legtöbb újonnan létrejött dél-alföldi helység lakossága Magyarország különböző tájegységeiről, illetve Európa számos országából érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Ezzel szemben a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok általában tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, és együtt is telepedtek le valamely déli területen. (A Bácsfeketehegyre érkező telepesek például nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal hozták Kunhegyesről!) Ennek köszönhető, hogy míg a népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon, addig a református magyarok nemcsak kibocsátó településeik nevét tudják, hanem sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a régi szülőföldön maradottakkal. Az óhaza eleven emlékére vall, hogy amikor a magyarittabéi lakosok a XX. század elején a templomuk előtt Kossuth-szobrot állítottak, azt úgy terveztették meg, hogy arccal az őshaza felé nézzen. Ismerve az erős érzelmi kötelékeket, nem csoda, hogy itt az „őshazán” a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni! Az is megkapó, hogy számos helységben a mai napig megemlékeznek a több mint kétszáz évvel ezelőtti idevándorlás évfordulójáról, amit falunapként ünnepelnek meg. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulója alkalmából a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, úgynevezett „kunbálványt” is hoztak magukkal a faluba, ami azóta Pacsér egyik fő látványossága.
Magyarittabé református templomának bejárata
A jász, kun és békési származású magyarokon kívül bukovinai székely reformátusokat is találunk a délvidékiek között: ők a dél-bánsági Pancsova város mellett élnek. Hertelendyfalva magyarságát a XIX. század végi „csángóláz” idején a bukovinai Andrásfalváról telepítették az akkori Magyarország legdélebbi vidékére. Nemesen egyszerű templomocskájuk ma már Szerbia legnagyobb kőolajfinomítójának árnyékában bújik meg mint a magyar reformátusság déli végvára. Azazhogy csak majdnem végvára, hiszen a fővárosban, Belgrádban is van gyülekezet.
A régtől, tehát a reformáció óta protestáns gyülekezeteken kívül egy-két áttért közösség is színesíti a délvidéki magyar reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg katolikus magyarságának egy része a XIX–XX. század fordulóján azt követően tért át a református vallásra, hogy egyházi elöljáróiktól – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer püspöktől – sorozatosan durva elutasításban részesültek, amikor magyar nyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a lelkészt, rögtön elkezdték építeni templomukat, ahol a gyerekek magyar nyelvű oktatása is megindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy a Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel azután, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy magyar iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt: a református egyház épületében újjáalakult a Petőfi Egyesület, ahol néptánc- és népdalkör, illetve anyanyelvápoló foglalkozások fogják össze a legfélreesőbb magyar szórványt.
A falusi gyülekezeteken kívül, mint amilyenek – az eddig említetteken felül – a torontálvásárhelyi, a bácskossuthfalvi és a pirosi, tipikus városi gyülekezetek is létrejöttek a Délvidéken, például Pancsován, Újvidéken és Zomborban. E közösségek tagjai szórványosan költöztek oda az ország különböző tájairól. A pancsovai templom nevezetessége, hogy állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást, hogy fölépülhessen; az óbecsei építésére pedig – a templomban lévő márványtábla tanúsága szerint – maga I. Ferenc József király is adakozott. A nagykikindai a legkülönlegesebb szecessziós, a nagybecskereki pedig talán a legkecsesebb neogótikus templomépület az egész Délvidéken. Szabadka városa két Kálvin-szoborral is büszkélkedik: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtti parkban áll. Apropó evangélikusok! A kúlai evangélikusok és reformátusok leckét adnak ökumenéből a többi felekezet tagjainak: ők ugyanis az egyházközség alapítása óta közös templomot használnak, sőt közös istentiszteleteken vesznek részt!
A magyarokon kívül a XVIII. század végétől a második világháború végéig német reformátusok is jelentős számban éltek a Délvidéken. A helyi egyházi életben betöltött szerepük jelentőségére mutat, hogy a Szerb–Horvát– Szlovén Királyságban 1920 után újonnan megalakult református egyházmegye első főesperese egy német falu, Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig a szintén német származású Kurcz Henrik lett. Ám a svábokat 1944-től kezdődően innen is kitessékelték, azóta magukra hagyott templomaik szomorúan szemléltetik az elüldözött közösségek épületeinek sorsát. Elég Ó- és Újszivác templomaira utalni. Az egyiket ma szoknyás védőtető övezi, hogy a templomról potyogó törmelék nehogy kárt tegyen az arra járókban, a másikat pedig a községi tanács épülete kebelezte be: az egykori templom a háztömbbe beépítve ma már felismerhetetlen. A fent említett Torzsa templomának sok más lerombolt német templommal szemben szerencsésebb sors jutott: hatvan év elhagyatottság után a közelmúltban átadták a helyi görögkeleti egyházközségnek, így újra rendeltetésének megfelelő célra használják.
A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül igazi kuriózumként egyetlen cseh református gyülekezetet is találunk még Szerbiában. A Versec melletti Nagyszereden már csak pár tucat cseh él. Bár lelkészük régóta nincs, vasárnaponként kétszer is összejönnek imádkozni, énekelni – a prédikációkat könyvből olvassák föl.
Kurcz Ádám
„De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám, teljes szívetek szerint, böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is.
És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat” (Jóel 2,12,13a)
Kialakult egy gyakorlat a református keresztyének között is, hogy beszéljünk csak a dicséretes, szép, jó hírű dolgokról, de a hibákról, vétkekről, bűnökről minél kevesebbet. Így a böjtről talán nem is kell beszélni, mert az más keresztyén felekezetekben étkezési tilalom formájában is megjelenik.
Pedig nagyon komolyan kell vennünk a böjtöt. Mert nem egy fogalom, hanem egy folyamatnak az elnevezése. A böjt: az Istenhez való közeledés egy módja. Az Úr azt akarja: hogy gyermeke, az ember teljességéből térjen hozzá, ahogy ezt az ó-szövetségi hitvallásában, (V.Móz 6;5-ben ) olvassuk: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”.. és ahogy az Úr Jézus együtt mondta ki a nagy parancsolat második részét is: ”szeresd felebarátodat, mint magadat.”
Hogy közeledhetünk hát Istenhez az istentisztelet és imádság mellett?
Böjtöléssel is:
Itt nem az ételektől való tartózkodásról beszélek. (Igaz, az sem tiltott számunkra sem. Ha például a statisztikát nézzük, környezetünkben a betegségek egy része a túl bőséges és helytelen táplálkozásból fakad.)
A böjt valójában az Istenhez való közeledésnek a kegyességi útja. Nem minden szakasza szomorú ennek az útnak. Mert ahhoz közeledni, aki bennünket szeret és mi is szeretjük Őt: ez öröm.
Lehet, hogy ezt egyesek megdöbbenéssel olvassák, hiszen a böjt fogalma református keresztyéni gyakorlatunkban másnak tűnik.
Sírással is:
Akármilyen örömteli az út Istenhez, a számadást el kell végezni és akkor bizony: előjönnek még az eddig nem tudatosított vétkek is, gyarlóságok, amelyek nem néztek ki annak, hibák, amelyeket egyéni, családi, gyülekezeti életünkben (talán akaratlanul) elkövetett az ember. Ez a számadás olyan, hogy Isten előtt nem szégyenkezve: sírnunk kell. Ki kell sírnunk magunkat Ő előtte. Bizalmunk van Hozzá, hogy még jobban meg tud vigasztalni bennünket, mint akár édesanyánk, szüleink megvigasztaltak bennünket, ha eltört a mécses gyermekkorunkban. Jézus a hegyi beszédben is beszél erről, mikor ezt mondja: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”.
Kesergéssel is:
A kesergés már kevesebb, mint a sírás, ez már a bűnök, vétkek, gyarlóságok, hibák Isten előtt való megvallása után egy biztosíték, hogy nem felejtjük el bűnvallásunkban, hogy mit fogadtunk Isten előtt. Ez már az az állapot, amikor tudatosan, előre védekezünk az Isten előtt nem kedves tettek, érzések, gondolatok ellen. Ez olyan, mint amikor egy ismerősünkkel találkozunk, messziről meglátjuk és átvillan rajtunk, milyen kettőnk között a kapcsolat. Barátságos volt-e velünk eddig vagy voltak feszültségek vagy netalán harag is köztünk? De mivel tudatában vagyunk, hogy Isten előtt történik egymás köszöntése vagy pár szó váltása éppen ezért nem akarunk emlékezni semmi szomorú vagy rossz dologra vele kapcsolatban és teljes szívből, barátságosan köszöntjük, nem tartózkodva, nem foghegyről. Isten előtt járva egyes elmúlt dolgok miatti keserűségünk kellemes érzésre változik.
Összefoglalás:
Böjt, sírás, kesergés: egyetlenegy útnak három útszakasza. Az Istenhez való közeledésnek az útján szabad és lehet mindezt átélni. Isten meg fogja rövidíteni ezt az utat: Ő jön még közelebb hozzánk nagy kegyelméből, mennyei Szülőként, édes Atyaként, mint a példázatbeli atya ment elébe messziről megtért fiatalabbik gyermekének.
Dr. Csete Szemesi István,püspök
Messze délen él egy magyar református közösség, amely 1794-től őrzi, ápolja hagyományait. A török dúlás után pusztán maradt határvidékre
Hódmezővásárhelyről, Szentesről és Gyomáról érkezett a száznál több családból álló telepes csoport. Az otthonteremtés nem volt könnyű, hiszen a kitűnő termőföldet már sok éve nem járta eke. Mégis sikerült gyökeret ereszteni, amelyek mindmáig táplálják a ma élő utódok élni és megmaradni akarását. Templomuk 1799-ben épült. Ekkor szervezték meg az egyházközséget is, és első lelkészük, Tar János el is kezdhette szolgálatát.
1830-ban leégett a település fele s vele együtt a kis nádfedeles 
templom is, amely addig az istentiszteletnek és az iskolai oktatásnak is helyet adott. A csapás aléltságából azonban hamar felocsúdtak, és 1833-ban elkezdték építeni az új templomot. Embert és hitet próbáló vállalkozás volt. Hatalmas templomot építettek reménykedő szívű őseink. Fájna nekik, ha tudnák, hogy az csak ünnepeken telik meg – annyira, amennyire. Jöttek újabb viharok: háborúk, járvány, kivándorlás, elszerbesedés. Hol a harangokat vitték el, hol az orgona sípjait, de a gyülekezet fiataljait sem kímélték. Minden vihar után megtépázva állt a templom és a gyülekezet. Vajon mi vagy ki segítette talpra ezt a sokszor megpróbált református sereget? Nem más, mint az, akinek lankadatlanul énekelték:
„Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
A valamikori ötezer lelkes gyülekezet ma 1600 lelket számlál. A gyülekezet mégis él, és Isten, akiben bízunk, ránk is mosolyog. Vasárnaponként istentiszteleteket, minden reggel áhítatot tartunk, és azokért is imádkozunk, akik nincsenek ott. Bibliaórára gyűlnek az idősek és az ifjak, ificsoportjaink időnként gyermeknapokat szerveznek, asszonyaink csigatésztát készítenek, télidőben teadélutánokra is összegyűlünk. Nem sorolunk fel mindent, mert nem is az a legfontosabb, amit mi teszünk, hanem az, hogy Isten, akinek mi is énekeljük: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, ő velünk van. És mondhatjuk a költő szavaival, hogy vagyunk, „…megfogyva bár, de törve nem ...” «
forrás kalvincsillag.majus22.org/