A Szerbiai Református Keresztyén Egyház
ELŐADÁSOKMájus 10.-én, szombaton tartottunk hosszú évek után először egyházmegyei presbiteri konferenciát Bácsfeketehegyen a Központi Otthonban. Nagy örömünkre egyházmegyénk valamennyi kis és nagyobb gyülekezetéből érkeztek presbiter testvéreink erre az alkalomra. Kezdő áhítatot Harangozó László lelkipásztor tartott az I Sámuel 9, 1-8 igeversek alapján. Ezt követően vendégelőadónk Dr. Huszár Pál a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke tartotta meg két részes előadását „A presbiteri feladatokról” címmel. Ezután az előadás megbeszélésére került sor. A főgondok úr készségesen, szentírási megalapozottsággal válaszolt a témával kapcsolatban felmerült kérdésekre. A konferencia ebéddel zárult.
Orosz Attila
lelkipásztor – esperes
Az alábbiakban a Dr. Huszár Pál főgondnok úr által elküldött anyagot közöljük.
„Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, …” Mt. 28, 19a.
A mi Urunk, Jézus Krisztus missziós parancsa mindannyiunkra vonatkozik, megszólít,
sőt felszólít, cselekvésre hív minket, akik az Ő tanítványának valljuk magunkat. E tekintetben
mindegy, rendelkezünk-e lelkészi képesítéssel, avagy „csak” Egyházunk laikus hívei
vagyunk. Képzettségünktől függően azonban mások és mások a lehetőségeink, de kivétel
nélkül mindegyikünket azzal tüntet ki Mennyei Atyánk, hogy munkatársául hív bennünket
üdvtervének megvalósításában. Méltatlanságunk ellenére mások üdvösségének munkálói.
Református egyházunk az egyetemes papság elvét vallja, ami azonban nem feltétlenül
azt jelenti, hogy teológiai diploma nélkül is mindannyian a szószékre törekednénk. Isten
szolgálatának egyéb módjai is vannak, amelyek ugyan mások, mint lelkészeinké, de ezek is
fontosak, hiszen Isten országának ügyét igyekeznek előbbre vinni. Igen, mi nem lelkészi
egyháztagok, egyházi tisztségviselők is lehetünk Isten „békességének engedelmes eszközei,”
amiként a reformáció egyik előfutára fogalmazta ma is időszerű, gyönyörűszép imádságában.
Közismert, hogy napjainkban hazánk és nemzetünk egyaránt mélységesen mély válságban vergődik. Sokunkat sújtja a gazdaság mélyrepülése, a munkahelyek, a nyugdíjak bizonytalansága, a holnapért való aggódás, gyermekeink és unokáink jövőjének féltése. Meggyőződéssel vallom azonban, hogy még ennél is súlyosabb a bennünket fojtogató erkölcsi válság, amelyben „polgárjogot” nyert minden emberi gyarlóság, hovatovább természetes jelenséggé lett a hazugság, az egyes ember és a közösség becsapása. Immár szinte nem is számít bűnnek a lopás, a csalás. Az egyes ember és a közösség nyilvánvaló meglopása fölött már azzal illenék napirendre térnünk, hogy ezek haszonélvezője „jókor volt jó helyen.”
Mi, keresztyének hittel hisszük, hogy ebből a mélységből, az erkölcsi válság szakadékából egyedül és kizárólag a Mindenható Isten segítségével találhatjuk meg a kimenekedés lehetőségét, Ő adhatja meg a kiutat, Ő segíthet hozzá bennünket a megmenekedéshez, az olyannyira szükséges erkölcsi megújuláshoz. Úgy lehet, ezzel a meggyőződésünkkel a „kicsiny nyájat” jelentjük társadalmunk egészében, de egyre-másra tapasztaljuk, hogy a templomot messze elkerülő, Istenben nem hívő felebarátaink a kilátástalanság rémétől űzve mind többször fordulnak hozzánk kérdéseikkel: „Ti, Istenben hívők hogyan ítélitek meg ezt a helyzetet? Ti milyen kiutat láttok? Ti miben tudtok reménykedni? ” Hozzánk fordulásuk lehetőséget ad megszólításukra. Többnyire nem rajtunk múlik, hogy fáradozásunk milyen eredménnyel jár, de hiba, sőt bűn lenne, ha meg sem próbálkoznánk vele. A „plántálás és az öntözés” munkája a miénk, de a „növekedést” egyedük az Úristen adhatja.
Meggyőződésem, hogy akkor járunk el helyesen, ha nem azt hajtogatjuk: „Mi lesz velünk?” Ellenkezőleg, úgy tesszük fel a kérdést: „Ki lesz velünk?” Ezzel számunkra nyomban költői kérdéssé válik felvetésünk, hiszen tudjuk rá a hiteles választ, Krisztus Urunk már citált missziós parancsa zárómondatának biztatása ugyanis így hangzik: „… és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Hallatlanul nagy erőt adhat nekünk, hogy mások számára talán kilátástalannak tűnő harcainkban nem vagyunk egyedül, mert velünk van az Egyház Ura, hiszen jól tudjuk, hogy Anyaszentegyházunk „nem emberi csinálmány,” hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus teste, amelynek Isten végtelen kegyelméből mi is tagjai Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan válhat mindez lehetségessé, hogyan lehetünk mi emberi hiányosságaink, mulasztásaink, gyarlóságaink ellenére Isten országa ügyének munkásai, felebarátaink üdvössége ügyének előmozdítói? Talán maga a kérdés ilyenfajta felvetése is kicsinyhitűségre csábít. Lelki füleinkkel szinte halljuk már a nagyon is emberi választ: „Hogy lennék én arra méltó?” „Kevés az én erőm ahhoz.” A visszahúzódásra való hajlamunkat időnként a szerénység mázával is leplezni kívánó megnyilvánulásaink bizony arról tanúskodnak, hogy csak a magunk erejével merünk számolni, figyelmen kívül hagyjuk a mi Urunk Jézus Krisztus megígért jelenlétét, miszerint „…valahol azért ketten, avagy hárman összegyűlnek az én nevemben, közöttük leszek.” Bizony, helytelen lenne lemondanunk erről a biztos segítségről, amelyet Krisztus Urunk naponként felkínál nekünk.
Ezen örökérvényű ígéret után is megmarad a kérdés, hogyan tudjuk – adott esetben mi, lelkészi végzettséggel nem rendelkező egyháztagok – érthetővé, hitelessé tenni nem vallásos honfitársaink számára ezt az örömüzenetet? Erre a kérdésre is többféle válasz létezik. A teljesség igénye nélkül hadd említsem első helyen a személyes példaadás lehetőségét. Egy, Mahatma Ghandinak tulajdonított mondás szerint, „ha a keresztyének valóban úgy élnének, ahogy Jézus Krisztus tanítása szerint élniük kellene, a világ már régen keresztyén lenne.” Azt viszont tudjuk, hogy az egész világ nem keresztyén, sőt egyre inkább nem az. Az egész világ sorsáért természetesen nem vállalhatunk felelősséget, de közvetlen embertársaink számára lehetne példa a mi keresztyén életvitelünk. Ebben a vonatkozásban talán még nagyobb lehetőségekkel „gazdálkodhatunk” mi, nem lelkészi egyháztagok, hiszen mi nem „hivatásszerűen,” így sokak számára talán nagyobb hitelességgel tehetünk bizonyságot személyes példánk révén, illetve írásban és szóban keresztyén értékeinkről. Ehhez azonban valóban példává kell lennünk, ami bizony nem könnyű feladat. Ne feledjük azonban Teremtő Istenünk kijelentését, miszerint „az én erőm erőtlenség által végeztetik el. ” Az együttműködésnek szintén több válfaja létezik. Mi presbiterek természetesen együttműködünk lelkészeinkkel, hiszen ugyanazt a célt szolgáljuk. Együttműködünk egymással is, mert így valósíthatjuk meg a célszerű munkamegosztást, hogy mindegyikünk azt a feladatot végezze, amelyben legnagyobb hasznára lehet gyülekezetének, Egyházunknak, Isten országa ügyének. Szükség van a más felekezetekkel való együttműködésre, amelynek legfőbb alapelve az kell, legyen: Ne azokkal a – többnyire formai – elemekkel törődjünk, amelyek megkülönböztetnek bennünket, hanem minden erőnkkel arra figyeljünk, Aki összekapcsol bennünket. Hittel vallom, ha Őhozzá, azaz Teremtő és Gondviselő Istenünkhöz jutunk közel, akkor egymáshoz is közel leszünk.
Dr. Huszár Pál
A bácsfeketehegyi református templomban a Húsvét vasárnap délutáni gyermekistentiszteleten százhúz gyermek (ovodástól konfirmandusig) vett részt, kétszerennyi szülő, nagyszülő és nagyobb testvér népes gyülekezetében. Ft. Dr. Csete Szemesi István püspök úr szólította meg először a gyermekeket és a jelentólevő felnőttek gyülekezetét az angyal szavaival: "Ne féljetek....Nincs itt, mert feltámadott!" Ez a legnegyobb győzelemnek a bejelentése volt, ami most is szívünket örömmel tölti el, mint az asszonyok és tanítványkét, akiket megszólított a feltámadott Jézus. Jézus minket is megszólít és hív a jelenben is.
Ezután Harangozó László lelkipásztor mondta el üdvözlőbeszédét és fejezte ki örömét, hogy a feltámadás áldott ünnepén ilyen szépen összegyűltek a fiatal szülők, hogy meghallgassák gyermekeik, a kis tanítványok bizonyságtételét élő és köztünk levő Urunkról. A versben és énekben bizonyságot tevő gyermekek bátran és derűsen, legtöbb esetben mosolyogva adták elő szavalatukat. Szent élmény volt látni és hallani őket.A püspök úr az énekeket próbálta el a gyerekekkel és kísérte őket billentyűs hangszeren most a gyermekistentiszteleten.
Az istentisztelet utá a gyermekek a gyülekezet szerény húsvéti ajándékát vehették át.
A bácsfeketehegyi (Feketics) Kozma Lajos Könyvtár és a Feketics Művelődési Egyesület egész évben szervez művelődési műsorokat, könyvbemutatókat, kulturális, ismeretterjesztő előadásokat. Az előadássorozatban időnként helyet kapnak a vallási témájú előadások is.
Így került sor 2012. február 2.-án, a helybeli kultúrotthon emeleti nagytermében Nt. Orosz Attila bácskai református esperes úr "A szórványsors és a misszió mai problémái" című előadására. Az előadó beszélt a szórvány bibliai alapjairól, keletkezésük formáiról, kitért jellegzetességeikre, majd végezetül saját szórványlelkészi tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal, lebontva azt az egyes gyülekezetek sajátosságaira.
Az előadást a zord időjárás ellenére meglepően szép számú érdeklődő kísérte figyelemmel. A helybeli református gyülekezeti tagokon kívül a közönség soraiban ott volt többek között Ft. Dr. Csete Szemesi István püspök úr, helybeli lelkipásztor, Dr. Kerekes József úr a Vajdasági Református Értelmiségi Fórum elnöke, Bordás Győző úr a Magyar Szó Lapkiadó KFT megbízott igazgatója, Dudás Károly úr a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke, a Hét Nap hetilap főszerkesztője, Pál Károly úr a Feketics Művelődési Egyesület elnöke és még sokan mások.
A 299.dícséret fentebb idézett első versszakát választották mottójukul a bánsági református kórusok sorrendben a hatodik találkozójukhoz, amelyet december 10-én tartottak meg a Hertelendyfalvi Református Egyházközség és a helyi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület közös szervezésben. Ez utóbbinak székházában.
A hangszálakat bemelegítő akkordok után az egybegyűlteket nt.Marton Károly magyarittabéi lelkész, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház bánsági részének esperese, egyébként a találkozó eszmei atyja üdvözölte, majd nt.Kiss Nándor nagybecskereki tiszteletes úr olvasta fel Pál apostolnak az Efézeusbeliekhez írt levéléből választott igeszakaszt ( Ef.5,15-20). Építve erre nemcsak a délelőtti találkozó nyitányának prédikációját, de a mindennapi keresztyéni életvitelhez való útmutatást is. Hangsúlyozván, hogy aki nem ismeri fel az Úr akaratát, az nem dicséreteket, hálaadási énekeket és zsoltárokat fog énekelni, hanem csüggedésében vagy csalóka örömeiben inkább szenvedélyeinek hódol.
A kórusok közül elsőként a torontálvásárhelyi Dalárda lépett fel, majd a nagybecskerekiek, a hertelendyfalviak és a magyarittabeiek csapata következett lelkészeik, kántoraik vezényletével. Összesen huszonöt énekszámmal, kiegészítve ezt több példabeszédes kísérőgondolattal és "állatos tanmesével", a 401., 266., 280., 271. és a 170. dícséretek közös hangon felzúgó dallamaival. Rámutatva általuk nemcsak a véges emberi életre, de arra is, hogy az értékmentés harcában megfáradtak minden egyes napon új lapot kezdhetnek. Dolgozva, a pihenéskor pedig imára kulcsolt kezekkel, összhangban a fellépéshez igénybe vett egyesületi színpad jubileumi díszleteiről is leolvasható Vörösmarty-idézettel: "megfogyva bár, de törve nem!" A köszönetnyílvánítás és a jókívánságok sora után a találkozó záróáhitatát nt.Halász Béla hertelendyfalvi tiszteletes úr építette fel. Pál apostolnak a Korithhusbeliekhez írt első leveléből merített, a szeretet himnuszaként is ismert igeszakasz (1Kor 13,8-13 ) utolsó passzusára hagyatkozva. Találó párhuzamba állítva az éneklő embert, gyülekezetet és Egyházat az IMÁDKOZÓ Egyházzal.
A hivatalos részt az Úr Jézustól tanult imádság, az elbocsátó áldás, a felcsendülő Nemzeti ima és a Székely himnusz formálta egésszé. Nyitva meg egyúttal az ezt követő templomlátogatás és társalgás révén, persze, amennyiben az Úrnak is így lészen akaratja! a jelen-, de a még távol levő gyülekezetek közötti szorosabb együttműködések újabb fejezeteit is.
Martinek Imre
Szeptember 24-én szombaton, Bácsfeketehegyen tartotta tanulmányi napját és évi közgyűlését a Vajdasági (Délvidéki) Pax Romana, a katolikus értelmiségiek társaságának vajdasági tagozata. Egyházunk képviseletében, Nt Orosz Attila bácskai esperes úr vett részt a konferencián, aki egyben a házigazda szerepét is betöltötte. A tanulmányi nap hagyományosan ökumenikus istentisztelettel kezdődött. A tanulmányi nap témáját a család éve határozta meg. Előadóként volt jelen Dr. Korzenszky Richárd OSB a tihanyi apátság perjele, aki "Apátlan, anyátlan nemzedék" címmel tartott rendkívül érdekfeszítő előadást. Sótanyi Ferenc nős diakónus "A keresztény család alapjai" címmel tartott előadást. A délután folyamán Csapó Mónika egyetemi tanársegéd "A keresztény család a vallási és emberi értékek iskolája" címmel tartott előadást. A befejező előadást, Szabó Szőke Izabella pszichológus és Süli Szilvia tanítónő tartották közösen "A család és az iskola kölcsönhatásai" címmel. A konferencia a közgyűléssel és a zárónyilatkozat elfogadásával zárult.
Közeledve a húsvéti ünnepkörhöz, az idei esztendőben is egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk az azokkal a fiatalokkal való foglalkozásra, akik számára befejeződik az egyházi hitoktatás a tanév végén. Református Egyházunk egyik meghatározó eseményére, fiataljaink konfirmációs fogadalomtételére készülünk. Ezt az eseményt egy hosszabb időszak, többéves hitoktatási folyamat előzi meg. Az a tapasztalatunk nekünk lelkipásztoroknak, hitoktatóknak, hogy a lelkiismeretes előkészületek ellenére is számtalan tisztázatlan kérdés marad a konfirmációval kapcsolatosan. Vajon érett-e egy tizenéves fiatal a konfirmációs fogadalomtételre, pontosabban az ezzel járó kötelezettségek teljesítésére? Miért van szükség a több évig tartó egyházi és újabban már iskolai hitoktatásra is? Nem lehetne-e esetleg lerövidíteni ezt a folyamatot, és egyszerűbben megoldani? Sokszor elhangzanak ilyen kérdések az evangéliumi élettől és neveléstől távol eső szülők és gyermekek részéről. A legtöbb esetben talán nem is csodálkozunk az ilyen jellegű kérdéseken, hiszen a gyors társadalmi átalakulásoknak, rendszerváltásoknak köszönhetően hirtelen köszöntött ránk a szabad ,,vallásosság'' időszaka. Tisztelet a kivételnek, sok esetben nincs meg a kellő hitbeli megalapozottságuk a ma gyermekeket nevelő szülőknek és nagyszülőknek. Mire való tehát a konfirmációi előkészítés és maga a fogadalomtétel, az ún. megerősítés?
A hitoktatás folyamata, de legfőképpen a konfirmációra való felkészülés ideje arra való, hogy ezalatt megismerjük igazán Istent, az Úr Jézust, kitisztuljon a hitünk, és megszülessen bennünk a szív szerinti keresztyén élet. Ehhez pedig egyértelműen időre van szükség, még akkor is, ha Isten kivételesen hamar történő emberi változásokat is létre tud hozni. A felkészülésben nemcsak a lelkipásztorok, hitoktatók segítenek, tanítanak. A gyermek első iskolája a család. A szülők, nagyszülők példamutatása, otthoni hitélete, imádsága vagy káromkodása, szeretetteljes vagy gyűlölködő élete alapjaiban építi vagy rombolja a gyermek lelkét.
Ezek a körülmények pozitívan vagy éppen negatívan befolyásolják napjaink egyházi problémáját. Nevezetesen azt, hogy fiataljaink a konfirmálás után távol kerülnek az egyháztól. Idős korban ugyan többen ismét bekapcsolódnak a gyülekezeti életbe. Kérdésünk az, hogy miért nem vesz részt a mai középkorosztály aktívan az egyházi életben. Természetesen nem sajátos felekezeti problémáról van szó, római katolikus, evangélikus és más felekezetű testvéreink is szembesülnek ezzel a problémával. A kérdésre a választ meglátásom szerint elsősorban a családban kell keresni. Nem elegendő a szülők részéről elküldeni a gyermeket a hittanórára, a templomba. Vele kell menni, jó példával kell elöl járni. Az egyháznak viszont sürgősen meg kell találnia annak a módját -- részben alkalmazkodva a mai kor követelményeihez is --, hogy a fiatalokat úgy vezesse be Isten dolgainak csodálatos tárházába, hogy az evangélium elvetett magja jó gyümölcsöt teremjen életükben. Csakis így reménykedhetünk abban, hogy nem veszítjük el fiataljainkat, és ők továbbra is egyházunk aktív, hasznos tagjai, Istennek továbbra is hűséges gyermekei maradnak.
OROSZ Attila református lelkipásztor bácskai esperes
forrás: http://www.hetnap.rs
Hertelendyfalván már több évtizedes hagyománya van az ökumenikus világimanapnak. Idén március 4-én a katolikus imaházban gyűltek össze a református, katolikus és baptista hívek a közös imádkozásra és éneklésre, hogy részesei lehessenek e világszerte megtartott mozgalomnak. A világon már 1887. óta az asszonyok által kezdeményezett világimanapot ma már csaknem 200 országban tartják. Az idei szervezett imádkozásnak “Hány kenyeretek van?” címet adták a dél-amerikai Chilében élő keresztyén asszonyok. Ezt a napot nők és férfiak, idősek és ifjak együtt ünnepelték. Elhangzott a felolvasók által az imanapi liturgiai anyag, közben pedig a jelenlevõ felekezeti közösségek énekei is felcsendültek.
A hertelendyfalvi összejövetelt megtisztelte jelenlétével Nikowitz Bencz Klára, Magyarország belgrádi nagykövetének felesége.
Az imanap befejezéseként számítógépes kivetítést nézhettek végig a jelenlevők, amely által megismerkedhettek Chile értékeivel: történelmi, földrajzi, képzõmûvészeti, egyháztörténeti, társadalmi és gasztronómiai kincseivel, miközben chilei zenét hallgattak. Ily módon a közösségek életén keresztül betekintést nyertek egy számukra alig, vagy kevésbé ismert földterület, illetve a chileiek életébe.
Mindazok, akik jelen voltak a világimanapon egy kellemes társalgó estnek voltak részesei.
Lőcsei Ilona
Orosz Attila előadás közben (Fotó: Papp Imre)
A fenti címmel tartott előadást szerdán este a bácsfeketehegyi kultúrotthon emeleti nagytermében Orosz Attila újonan kinevezett bácskai református esperes, s – mint előadásának elején leszögezte – korántsem az aktuális eseményekre akart reagálni, melyek kapcsán egyesek szinte sportot űznek az egyház lejáratásából. A Keresztény Értelmiségi Kör felkérésére készítette előadását, és belefoglalta a többi történelmi egyházban tapasztaltakat is. A nemzedékváltás olyan szempontból merül fel, hogy olyan nemzedékek jönnek, akiknek szülei
vallástalanságban nevelkedtek, s gyerekeik is ezeket a jegyeket hordják magukban. Az egyházakban természetesen fontos lehet a szervezeti megújulás is, de a lényeg mindig a lelki megújuláson van. Az ateista rendszer nem tudta véghezvinni hitpusztító tervét, mert az akkori nemzedékek még hitben nevelkedtek, most, az úgynevezett rendszerváltásokat követően viszont olyanok lépnek színre, akik már nem ebben nőttek fel, és ez most nagyon érezteti hatását minden egyházban. Az előadást követően a beszélgetésben természetesen felmerült a napokban lebonyolított választás a református egyházban, amelynek eredményeiről Hallgató Imre főgondnok tájékoztatta a jelenlevőket.